Egy feleség, aki soha nem házasodott, egy úszó, aki retteg a víztől, a balettművész, aki életében nem lépett színpadra, a síléces, aki csak szánkózni tud, a lány, aki lovat akar a Belvárosban. - Erdős Gábor fényképet készít az álmokról, amelyek soha nem váltak valóra.
A „Befejezett múlt" című sorozaton olyan embereket láthatunk, akiknek volt egy álmuk. Gyerekkorukban, fiatalon. Az álmok aztán halványodni kezdtek, s csak legbelül, néhanapján akartak kitörni az elzárt raktárakból. Egészen addig, amíg Erdős Gábor fel nem kereste őket. Ő kinyitotta az ajtókat, igaz, csak néhány fotó erejéig, ám az álmok szabadon tombolhattak erre a rövid időre. Aztán vissza is bújtak, csak a fotók maradnak meghökkentő mementónak.
A képek első blikkre talán viccesnek tűnhetnek. Szokatlan a téma és a környezet párosítása, ismét teljesen össze nem illő dolgokat láthatunk. Ez mosolyt fakaszthat. Vagy könnyet. Második pillantásra ugyanis már nem olyan humoros.
Egyfelől azért, mert a művész és szereplői egyaránt vérkomolyan veszik a dolgot. Nincs itt mosoly, kikacsintás a külvilágra, nincs bohóckodás. Az álmok nem viccelnek. Másfelől az, amit a fotókon látunk, bennünk is ugyanúgy ott kopogtat az ajtón. Ki szeretne jönni, de nem engedjük. Minek fájdítsuk a szívünket?
Anna, akit a cigánytelep közepén talpig hófehérbe öltöztettek, hogy egyszer életében megismerje az érzést, amelyre mindig is vágyott. Élettársa van, gyereke van, esküvője nem volt. Néhány órára igazi menyasszony lett. A „virágos rét" helyett a zöld borzalom közepén üldögél, tipikusan menyasszonyi sablonpózban, oldalra néz, szemével a „boldog jövőt" fürkészve. A háttérben pedig villanypózna, romos ház, teregetni kiakasztott, rongyos ruhák. Téboly? Egy cseppet sem.
Gábor, aki gyerekkorában, „amikor délutánonként egyedül volt otthon, gyakran feltett egy komolyzenei lemezt és táncolt rá. Nem gondolta, hogy belőle lehetne balett-táncos is." Most lett, egy fotózás erejéig. Villamos és vonat előtt, a város közepén. A lényeg, hogy nem színpadon, s nem egy próbateremben. A kosz közepén gyakorolja álmai művészetét, halálos nyugalommal és komolysággal. Ha végez, visszaöltözik a civil ruhájába, majd elballag folytatni napi tevékenységét. Mindegy hogy mit, a lényeg az, hogy mit nem.
A György nevű fiatalember. Ő „a barátaival próbált megtanulni úszni a strandon, de egy rosszul elsült tréfa miatt azóta is fél a mélyvíztől." Most a pályaudvar előtti betonplaccon gyakorol, a füvön úszik, műanyag kukák előtt állva méricskéli a vizet. Ami nincs ott, mondhatnánk, pedig de, igenis ott van. Csak nem látjuk. Ő igen. Ennél nem kell több.
Ildi, aki vidéken nőtt fel, lovagolt és „úgy képzelte, hogy felnőttként majd lesz egy lova. Most Budapesten, a VII. kerületben él..." Ahol ideig-óráig lett egy lova. Bizarr látvány, ahogy Ildi egy presszó teraszán kortyolgatja az üdítőjét, mellette pedig türelmesen várakozik egy paci. Bizarr annak, aki álmok nélkül savanyítja magát.
És itt van János. Ő az, aki egész életében dülledt szemmel, irigykedve bámulta a sílécen suhanókat. „Ő mindig csak szánkózott, nem tanult meg síelni." Most mégis megtette. Igaz, nyáron és mezei virágok között, de kinek fontos ez? Neki a rét hófödte sípálya. És mi hiszünk neki.
A képek olyan vágyakról szólnak, „amik már nem teljesülnek. Amikről gyerekkorunkban álmodoztunk, de már soha sem valósulhatnak meg". Egy darabkája mégis.
Ahogyan a Búsképű Lovag gyönyörűen megfogalmazta a választ az emberiség egyik legnagyobb kérdésére (miért szar az élet?):
„Az életet nem olyannak kell elfogadni amilyen, hanem amilyen lehetne."
Azt hiszem, sürgősen beszélnem kell Erdős Gáborral.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése