Az SMS, mint szubkulturális pofáncsapás

Egy Morgan Pozgar nevű gyógyegér gyerek nyerte meg az amerikai nemzeti SMS-bajnokságot azzal, hogy tizenöt másodperc alatt gépelte be mobiljába a „supercallifragilisticexpialidocious” szócskát. Az idézet egyébként harmincöt betűből áll és a Mary Poppins című klasszikusból való, de ez teljesen lényegtelen, tizenhárom éves bajnokunk ugyanis egészen biztosan a büdös életben nem hallott Mary Poppinsról. Még abban sem vagyok biztos, hogy tud-e beszélni, lévén sms-ben tartja a kapcsolatot a külvilággal.

Épelméjűségét megkérdőjelezendő, Pozgar saját maga vallotta be (gondolom írásban), hogy havonta több mint 8000 sms-t ír meg és küld el. Ez napi átlagra lebontva olyan 260-270. Azon kívül, hogy a szülők igen vastag bukszával rendelkeznek, hülyegyerekünknek a bajnokság megnyerése 25 000 dollárt hozott a konyhára. Bár ezt az összeget biztosan elírogatja seperc alatt. Még csak tizenhárom éves a kis drága, harminc éves korában nagy valószínűséggel öngyilkos lesz, miután rájön, hogy írni megtanult, de beszélni elfelejtett, szakképzett sms-írót pedig egyetlen munkáltató sem keres.

Ennyit Amerikáról, a végtelen hülyeségek hazájáról, térjünk vissza hazánkba, a még végtelenebb hülyeségek országába. Az SMS-kultúra nálunk is riasztó irányba fordult, a szakemberek mostanság kezdenek el foglakozni komolyabban a jelenséggel. A fő problémát elsősorban a személyes kommunikációképtelenség okozza. Az SMS-függő nincs felkészülve az azonnali, verbális vagy nonverbális visszajelzésekre. Egyre nehezebben teremt közvetlen kontaktust, nem ritka esetben egy asztaltársaság két tagja is telefonon, írásban kommunikál egymással. (Tényleg, láttam ilyet.) Egy idő után a gátlások az SMS által eltűnnek, ez még inkább a telefonba való menekülést erősíti meg. SMS segítségével sokkal könnyebb udvarolni, a negyedik napon már azt is megírhatja az úr, hogyan szaggatná szertendeszanaszíjjel a hölgy bugyiját, mire a hölgy visszaküld egy szmájlit, s ezzel le is van rendezve a hétvégi dugás, minek ahhoz beszélgetni előtte?

A nyelvészek és irodalmárok is kezdenek a fejükhöz kapdosni, lévén a maximális karakterszám egy üzeneten belül egy egészen újfajta lingvisztikai dolgot produkált, az SMS-nyelvet. Rövidítések, jelek, betűk helyett számok, stb… Egyszer kaptam egy kiscsajtól egy ilyen navajo üzenetet, fél óráig próbáltam dekódolni, aztán felhívtam, megkérdeztem tőle hogy mi a túrót akart üzenni, elmondta, én pedig jól megfenyegettem arra az esetre, ha még egyszer ufóul próbálna írogatni.

Az SMS-társadalom új generációja a totális nyelvi elcsökevényesedés felé tart. A kezdetben takarékossági szempontból alkalmazott rövidítések és mesterségesen létrehozott szavak beépültek az e-mailekbe, onnan pedig már az élő nyelvbe is, már amennyire a totális függők beszélgetnek egymással. Ők azt nézik hülyének, aki nem ismeri a nyelvüket, mi pedig csóváljuk a fejünket, rossz vége lesz ennek…

És most mi történt? Megjelent az első magyar SMS regény! Bizony. Japánban már külön könyvtárakat nyitnak az ilyesmiknek, mi egy kicsit késve bár, de törölve nem! Az ötlet kolosszális, egészen biztosan egy valag pénzt fog vele keresni Szoboszlai Krisztina, a kötet menedzsere, valamint a Danke álnéven író szerző. 2500 pénz az ára, meg ne vedd! A kötet címe 160 (nem, nem az IQ-ra, hanem a karakterszámra utal), s egy fiú életének egy évét követi nyomon, kizárólag a főszereplő mobilján tárolt SMS-ek révén.

A könyv több mint háromszáz oldal, szextől kezdve drogon keresztül buli buli hátánig minden van benne, ami az új generáció szubkultúrájának nélkülözhetetlen része. Ja, ötletkirályság: „átkötő szöveg nincs, a szerző azonban az el nem küldött üzenetek segítségével úgymond narrátorként segíti az olvasót.” Hoppá! Levélregény kisrobotoknak!

A könyv ajánlójában szó szerint a következő szerepel: „A megírás ötletét az a felismerés adta, amely megmutatta, hogy az egyre jobban kiüresedõ emberi kapcsolatokban milyen fontos szerepet vívott ki magának a mobiltelefon, valamint az SMS. Hogy a világ virtualizálódása folytán ma már kikerülhetetlen kommunikációs forma, és tényleg képes "pótolni(?!)" a személyes találkozókat.”

Nagyon jó duma, a fiatalság keményen be is fogja szívni.

Ennél jobban már csak azon röhögtem, amikor elolvastam Nagy Levente nyelvész ajánlóját a műhöz: „A könyv talán az ifjúság különféle kijelzőkhöz és monitorokhoz szokott szemét is könnyebben visszacsalja a papírra szokatlan formájával, és sikert arathat ott, ahol a kötelező irodalom klasszikus lapjai kudarcot vallani látszanak.”

Hát persze. Úgy lesz az. Elolvassa a kis emopalánta, aztán leköpi a monitort és szalad a könyvesboltba egy kiló József Attiláért.

Még egyszer: ezt a könyvet NE próbáld ki otthon! Mert hülye azért nem vagy!