Nem maradhat ki Az utolsó vacsora sem a da Vinci-őrületből. Peter Greenaway most filmet vetítene a képre és a környező falakra, mintegy hét percben. Az jó. De egyrészt minek, másrészt hogy jön ide a pénisz?
Kedvelem Peter Greenaway filmjeit. „A rajzoló szerződése", a „Prospero könyvei", „A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője" mind-mind fontos szeletkéi a XX. századi filmtörténelemnek. Az 1987-es „Számokba fojtva" című filmről már nem is beszélve. Bestiálisan profin, mesterien megszerkesztett csodamozi, amelyben a totális káosz univerzális rendezettséget ad ki. De. Mit akar az angol rendező a festményektől? Miért akar beperformenszezni olyan alkotásokat, amelyek értéke éppen a mozgalmas mozdulatlanságban rejtezik?
Greenaway ötlete abból áll, hogy világhírű festményekre, azok köré vetít egy minimozit, hanghatásokkal fűszerezi, tömény vizuális és akusztikai élménnyé próbálja összeolvasztani, direktté tenni az amúgy is fantasztikus, önállóan is tökéletesen működő alkotásokat. Így járt (pórul?) Rembrandt „Éjjeli őrjárat" című csodája is, ahol kakaskukurúzás, emberi motyogásfoszlányok, harangzúgás, mindencsuda hallatszódott, de a szem sem maradt szárazon, annak meg jutott a képre vetített tűzvész, víz és vér. Az utóbbi élvezeti bónuszként.
A pasastól nem áll messze sem a formabontó művészeti kísérletezés, sem a különböző ágak szoros összekapcsolása. Eleve képzőművészeti tanulmányokat folytatott, filmjeiben pedig hihetetlen magas színvonalra emelte a hétköznapi tárgyakat, a máskor észrevétlenül megbúvó csekélységeket. Jó példa erre a Párnakönyv című alkotása, ahol a testfestést, mint vizuális művészetet oltotta be filmes eszköztárába, egyébként remekül kivitelezve.
"Összművészet!!!!!" - kiabálja lelkesen Greenaway, ám ez a vetítősdi már többeknek nem jön be. Nekem se nagyon, bár mélységesen tisztelem a szóban forgó direktor zsenialitását, de azért álljunk meg két szóra. Először is. Greenaway lenézi az átlagbefogadót. "Azt akarom, hogy az emberek újra a művészetre tekintsenek. A legtöbben vizuális analfabéták. 11 éves kor után a gyerekek szinte csak szövegekkel foglalkoznak, miközben a vizuális művészetet egyszerűen csak díszítő hatásúnak és szórakoztatónak tartják" - mondja, s ezzel a dumával pocsolyában fetrengő malacokká silányítja a művészet iránt érdeklődő, mindamellett igenis fogékony és nyitott átlagembert. Százból nagyjából 95 ilyen, tehát kár a hőzöngésért.
Másodszor: rendben van, hogy Leonardo Az utolsó vacsoráját szemelte ki magának, mint esztétikai küzdelme tárgyát, még az ötlet is elfogadható, biztosan vizuális orgazmust okoz majd némelyeknek, ahogy Jézus feje fölött felkel a nap, vagy a tanítványok árnyéka végigsuhan a padlón, nagyszerű látvány lesz, ahogy a biztos kezű rendező fény-árnyék kombinációi mozgóvá teszik a mozdulatlan freskót. Pedig dehogy mozdulatlan az! Épp ez a csuda benne, a többi halhatatlan művel együtt. Ha sokáig nézi az ember, megelevenednek a figurák, mozogni kezdenek, még a hangjukat is halljuk. Greenaway pontosan ettől az élménytől fosztja meg az általa lenézett átlaglátogatót, az objektív látás innentől - a jelenlévő nézők számára - egyetlen ember szubjektív, erőszakos cselekedete csupán.
Azt pedig végképp nem értem, miért azzal reklámozza a dolgot, hogy ő a falra fogja vetíteni Jézus péniszét s a keresztrefeszítést, amelyen szintén mezítelenül ábrázolja majd a hírességet. Egyrészt ezt a poént már ellőtték, másrészt? Mi a funkciója azon kívül, hogy a hétperces performansz legnagyobb marketingdurrantásaként Greenaway vigyorogva elmondhatja: "Sokan istenkáromlásnak fogják tekinteni!"
Sokan meg már azt is furcsállották, hogy szóba került az eredeti kép használatára való jog megadása. Greenaway mindenesetre nincs híján az önbizalomnak. Már megkereste a Vatikánt, hogy a Sixtus kápolna mennyezetfreskójával is nagy tervei lennének. Képzelem, mit válaszoltak neki.
Maga az ötlet egyébként izgalmas, a kivitelezést és a tálalást azonban néhol kifejezetten ízléstelennek tartom.
Jesus Christ. The Last Supper.
Star.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése