Ez egy állat!

Újra egy „őrült" képzőművész, aki a világ leggazdagabbja ebben a kategóriában. Dolgozni gyűlöl, ötletei vannak, amiben viszont verhetetlen, az saját seggének a mutogatása. - Damien Hirst és a formalinban lebegő, kettévágott tehenek.

A Hulladoki produkciói óta nincs új a nap alatt. Eheti főhősünk tálal azért néhány nagyszabású fogást, foszladozó cápát, bárányt, ilyesmit, de nem is ettől jön meg az étvágy. Inkább attól, hogy Damien Hirst nem hazudik. Nem akarja blöffölve eladni művészetét, nem interjúzik órákon keresztül egy-egy műve kapcsán, hogy mekkora világmegváltó gondolatok vezérelték, amikor megalkotta. Frászt. Ott van, kész.

A munkák magukért beszélnek. Hirst saját hitvallásához a legközelebb ezt a formalin-vonalat érzi. Mint az a bazi nagy cápa, amely kőgazdaggá tette a művészt. "A halál lehetetlensége az élő elméjében" című alkotást ugyanis 1991-ben 18 millió forintnak megfelelő összegért vásárolt meg egy sokat sejtő gyűjtő, négy évvel ezelőtt ugyanez a mű már 2 milliárdért kelt el. Forintban. Az összegek nagyságára már tizenhét évvel ezelőtt is felkapták a fejüket az ítészek és az unatkozó milliárdosok, s Hirstből pillanatok alatt legenda, valamint az egyik legfelkapottabb alkotó lett.

Jó, van néhány rossz duma, amikor a rajongók és elfajzott kritikusok meg akarják magyarázni a dolgot, mint például: a formalinban úszkáló tehenekkel „a természettől és az élettől elidegenedett társadalomnak kíván tükröt tartani...", ezeken a sületlenségeken Hirst röhög a leghangosabban. Ő ugyanis - cseppet sem titkolva - pénzt akar. Minél többet, minél kevesebb erőfeszítéssel. Ennek érdekében ő maga alig nyúl saját műveihez. Kitalálja őket, a kivitelezést pedig valamelyik gyárának munkásaira bízza, akik időnként szó szerint futószalagon gyártják az eredeti Hirsteket.

„...ha művész vagy és egyedi munkákat készítesz, nincs szükséged promócióra, hogy eladd őket. Ha van elég időd. De fel tudod az egészet gyorsítani. Van Gogh ideje elmúlt. PR guru vagyok."

Szentigaz, nem kamuzik, s ez tisztelendő benne. Többnek akarja eladni magát, mint ami, de mindezt úgy teszi, hogy ország-világ előtt kinyilatkoztatja: ő többnek akarja eladni magát, mint ami. Vállalja a bunkóságát, az idegesítő stílusát, mindegy neki, csak beszéljenek róla. Ha éppen nincs kiállítása, akkor interjúkat ad orrba-szájba, sűrűn bazmegelve közben, de volt már olyan mértékben betépve és berúgva egy újságíróval szemközt, hogy a fika kificcent az orrából. Amikor pedig már mindenki azt hiszi, nem tud újat nyújtani, akkor egyszerűen letolja a gatyáját és - szerencsésebb esetben - a seggét mutogatja a megrökönyödött népeknek.

„Át akarom fordítani az egész kibaszott dolgot. Mondom, először az kell, hogy az emberek rád figyeljenek, hogy utána meg tudd változtatni a tudatukat... először híressé kell válnod, hogy aztán kiaknázva azt, szétszedhesd és megmutathasd az embereknek, hogy nincs semmi különbség hírnév és valóság között."

Még trágárkodva is tökéletesen igaza van. Mindenki ezt szeretné csinálni, így, de ő legalább vállalja is a dolgot. Először mutasd meg a segged, tutira megjegyzik a neved, aztán milliókért eladhatsz egy formalinban térdeplő nyúzott bárányt, amint egy imakönyvet tart a kezében.
Vagy mi a fenéje van a báránynak.

Vannak azért nagy ötletei a világ legbunkóbb stílusú menőjének. A híres színes pöttyös produktumból készül a legtöbb, ezt egyszerűen zabálják a népek, mert cuki, meg azért is, mert sok mindent bele lehet látni. (Jellemző a faszira ez a kis történet: az évekig Hirst-pöttyöket festő alkalmazottat kirúgta, mert a pötyikék átmérője néha nem volt teljesen egyforma. Szerencsétlen utolsó kívánsága az volt, hogy adják neki az egyik, általa festett pettytengeres alkotást. Hirst beintett, majd közölte: pöttyözzön otthon magának egyet, ha nagyon akar. „Az egyetlen különbség a te és az én festményeim között az összeg, amit fizetnek értük" -mondta lelkesen, de senki nem vágta szájba, mert mindenki tudta, hogy azzal újra csak az újságok címoldalára kerülne a Mester, márpedig annál jobban semmit nem szeret.) A pöttyös-sorozatnál egyébként az első két-három pötyit maga a Kreátor pingálja, a többit elvégzik a szakalkalmazottak. Nincs türelme az ilyesmihez, de veszik, mint a cukrot, így csinálni kell. Csak nem neki.

„Csak nem fogom ilyen hülyeségre pazarolni az időmet. Nem a kivitelezés tesz valamit művészetté, hanem a koncepció."

Vagy itt van az 1991-es In and Out of Love, ahol a vastagon bekent festővászon előtt egy csomó lepkét engedett el. A pillangók egy idő után rászálltak a kencére, odaragadtak, jól megdöglöttek, Hirst pedig újabb milliókat kaszált művészetével.

Az Ádám és Éva című culáját különösen imádom: esküvői ruhában két csontváz fekszik a földön, az előttük lévő asztal tele piásüveggel, cigivel, droggal, minden finomsággal. Az eredendő bűnbeesés? Az eleve elrendelt elcseszettség már az új élet hajnalán? Kilátástalanság, vagy szemberöhögése az elkerülhetetlennek.

Komolyan, fantasztikus dolgokat csinál az ürge. Néha nagyon őrült és beborult, de a formalinos cuccok nálam jobban bejönnek, mint az őrült doki hullái. Mindkettő pénzt csinál a maga művészetéből, a különbség az, hogy von Hagens szó szerint halottakból, Hirst pedig inkább a halál misztikumának kigúnyolásából. (Ja, és ő nem állít ki emberi maradványokat.) Hogy melyik a jobb, az már ízlés kérdése.
Ami még a műveinél is jobban tetszik, az a Hirst-jelenség. Mert ez egy bunkó, nem kérdéses. A dolog szépsége, hogy felvállalja, szándékosan tahó, és minden mocsokságot bevállal. Ezzel - nem mellékesen - ki is lőtte a sajtóhiénákat, akik már csak azután tudnak beszámolni Hirst botrányos viselkedéséről és interjúakcióiról, miután maga a művész eldicsekedett velük a világ előtt.

Egyébként, ha már a koncepció kitalálásáról beszéltünk a pöttyök kapcsán, mi van olyankor, ha még azt is lopja? Megalkot a pasi egy hihetetlen, 100 millió dollárért elkelt platinakoponyát, amelyet gyémántokkal borított. Pazar munka, pazar kivitelezés, pazar ötlet. Csak éppen nem az övé, hanem egy John Le Kay nevű fószeré, aki évekkel a Hirst-féle koponya előtt már megalkotta saját - igaz, szegényesebb - verzióját, aztán csak hápogott a döbbenettől, ahogy meglátta azt a kis tolvajt, ahogy az ő ötletével villog. És érdekli művészünket a plagizálás vádja? Ugyan! Ebből is hírt csinál, eldicsekszik vele, elflegmázza a dolgot. A művészek évszázadok óta lopkodják egymás ötleteit, na és, kit érdekel? - mondja, majd odalöki: „én is ezt teszem, csak sokkal jobb vagyok ebben, mint bárki a világon." Ez megint átkozottul kikezdhetetlen. És még igaz is.

S hogy mi a véleménye a kortárs brit művészetről? Véleménye nincs, dühítő megjegyzése annál inkább:

„Én találtam ki az egészet. Azt csinálják kurvára, amit én mondok..."

Annyira idegesítően, tenyérbemászóan, felfuvalkodottan nagy seggfej ez a pasas, hogy nem lehet nem imádni.

Halála után formalinba vele, ekkora provokátort meg kell őrizni az utókornak!