Nefürgyéle!

Vigyázó szemünket és orrunkat most az Országos Széchényi Könyvtár felé vetjük. Kiállítás pereg ott a javából, ha nem is mega, de bizsergető, annyi szent. Belekukkantva azonnal megértjük, a pornót nem az eneszkás szinkronrendezők találták ki, a bizarr, fétis, animal részét meg pláne nem. – Kiállításajánló, XVIII. századi hard-erotika, valamint a bűz kultúrája az akkori Franciaországban.

December 16-ig látogatható a buja félhomályban a „Veszélyes könyvek” című kiállítás a könyvtárban. A gyűjtemény egy része Franciaországból és Tony Fekete magángyűjteményéből érkezett. Vannak könyvek, metszetek, de még korabeli ágyikó is, hogy a jóember be tudja azonosítani, hol is élveztek akkorákat a francusok. Jól látható, már akkoriban is ismert marketingfogás volt a női barlangocska nyomtatott formában való ábrázolásának eladása, vették is ezeket, mint a cukrot. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Egy néni kéjnyílását egy kutyus nyalogatja, egy másik képen egy másik korabeli bombázó fenekeli a pasit, aki közben egy tükörben bámulja magát, egy harmadik metszeten pedig három leszbi boszorka még egy széket is felhasznál, mert az nekik jó.

Mindezt ízléses környezetben, szép, XVIII. századi rucikban, vagy éppen anélkül. Bár pont ezt a kort nevezték az Ész Korának, itt aztán bagzanak ésszel-ész nélkül, mindannyiunk legnagyobb örömére. Még Kovi mester is elismerően csettintene, ha látná. Tudjuk, hogy az emberi fantázia két határokat nem ismerő területe a gyilkolás és a szex, itt az utóbbiból kapunk szép csokrot, szerintem érdemes megnézni (a kölyköt hagyd otthon, piros karikás 18-as a korhatár), előtte vagy utána pedig pajzán Faludy-fordításokat olvasni, ki ne essünk a hangulatból.

Jean-Pierre Debaere, a a budapesti Francia Intézet igazgatója a következő kedves szavakkal ajánlja a tárlatot:

„A kiállítás, mely egyaránt bemutat könyveket, bútorokat és tárgyakat - egyes darabok most látha­tók először Magyarországon -, kiválóan felidézi a korszak sajátos hangulatát. Egy olyan korszakét, amelyre büszkék vagyunk, amely kifinomultságáról nevezetes (beleértve a szerelmi játékokat is), és amelynek szellemével egész Európa vetélkedni próbált.”

Na, akkor most, miután kiromantikáztuk magunkat, s lelki szemeink előtt felsejlett a francia selyembugyogók és fűzők erotikus látványa, romboljuk szét az idillt, s ejtsünk néhány szót arról, amit a képekről és metszetekről nem tudhatunk meg. A bűzről. Arról bezony, a büdösről, ami a legjellemzőbb volt a kis pajzánoknál, a tömény gyomorforgató szagról, ami ellen feltalálták a kölnit. Korabeli krónikák alapján fussunk végig néhány évszázadon, s azon, mitől is volt az akkori európai népség annyira büdös, mint rothadó hal a napon.

Több évszázadig elfogadott nézet volt, hogy a betegséget a víz terjeszti. Ezért, aki csak tehette –nagyon dícséretes módon- bort vedelt. Fürdés? Na, azt már nem! I. Erzsébet királynőről például feljegyezték, hogy „havonta megfürdik, akár szüksége van rá, akár nincs”. A kis beste! Micsoda bukéja lehetett! IV. Henrik –ez még a XVI. század- annyira büdös láb- és lószarszagot árasztott magából, hogy az udvarhölgyek megkérték: legalább évente egyszer fürcsizzen le. De IV. Henrik igazi férfi volt. Közölte a csajokkal, inkább ők se füredjenek kéthavonta, akkor majd egyformán büdösek lesznek. Macsó!

Ugyanebben az időben kezdtek elterjedni az illatszerek, elnyomván a legyek zümmögésének hangját, de szigorúan csak a hölgyeknek. Az urak megvetően köptek egyet rothadó fogsoruk mögül, ha a pacsuli szóba került. Pedig Nostradamus 1547-től fogporokat is árult.

Lépjünk egy századot. A XVII-ben nem sokat változott a helyzet, maximum annyit, hogy a férfiak is elkezdték literszámra borogatni magukra a kölnit, hogy ne hányjanak be saját maguktól. XIII. Lajosról részletes egészségügyi naplót vezettek. Ebből kiderül, hogy a kis Lalinak életében először 1607-ben, hat esztendős korában mosták meg a lábát.

XIV. Lajosról, mint nagy eseményt jegyezték fel 1665-ben, hogy megfürdött. A versailles-i palota jellegét egyébként a felülmúlhatatlan szar- és húgyszag határozta meg. Miért? Mert nem voltak retyók. A királynak volt egy lyukas széke, abba rotyizott, s nagy kegynek számított, ha jelen lehetett valaki a székelésnél. Ebben a kegyben többnyire a nagykövetek részesültek. Még állás is járt hozzá, a hordozható árnyékszék felelőse udvari hivatal volt. Porte-chaise d”affaires-nek nevezték, ma Fosmesternek mondanánk. És a többi? Ahol éppen rájuk jött. Feljegyezték, hogy 200 bili volt összesen a palotában, abban, ahol egyfolytában legalább 2500-an tartózkodtak. Minden falmélyedés, sarok, kisebb szoba potenciális budi volt, s inasok és nemesek felváltva rotyogtattak-pisiltek, ahol éppen rájuk jött. Na, érezzük már a Jean-Pierre Debaere által emlegetett kifinomultságot?

Egyébként a dolog annyira természetes volt, hogy szinte észre sem vették. Saint-Simon emlékirataiból még azt is megtudhatjuk, hogy Burgundia hercegnője egyszer a legszélesebb nyilvánosság előtt, egy udvari fogadás alkalmával beöntést adatott magának. A király egy kicsit azért megdöbbent, de afféle kamaszos huncutságnak fogta fel a dolgot és feleségével együtt jót kacagott a mókás kis hercegnőn.

Elérkeztünk a kiállítás századához. Azt hisszük, változott valami? Ömlött, hömpölygött a kölnivel kevert kloákaszag, valamint az „Ódöpisa”. Abigail Adams (John Adams amerikai elnök felesége) írta, hogy franciaországi tartózkodása egyik legsokkolóbb pillanata az volt, amikor Madame Helvétius kiskutyája a padlóra vizelt, s az idős hölgy a társasággal mit sem törődve, a saját ruhájával törölte fel a vizeletet. Ilyen egy kifinomultságot. Komolyan.

Még egy idézet a kiállítás honlapjáról:

„ A kiállításról kijövet a látogatónak talán eszébe jutnak Talleyrand szavai:
„Aki akkor nem élt, nem ismeri az élet édességét”. „

Egészen biztosan. A bűzét sem.

El is jutottunk a végére az animal pornótól a kutyapisáig, szépen összekapcsolva a kiállítást a tisztálkodási kultúrával. A szagok hátterének ismerete ellenére is csak ajánlani tudom a tárlatot, tényleg igazi ínyencség. És ha megállunk a kép előtt, melyen a kutya nyelve nagyon közel van a néni mohácskájához, akkor higgyük el: miután a kutya szagérzékelése kb. kétszázszorosa az emberének, az a XVIII. századi kis bolhafészek -akkor és ott- a világ legboldogabb négylábúja volt.

Búcsúzóul Giorgio Baffo, XVIII. századi –igaz nem francus- költő korabeli állapotokat megörökítő verse, mellyel egyberántja két témánkat. Faludy György fordítása:

Plátói szerelem

Rossz szagú bordélyokban üzekedtem,
buja ténsasszonyok háltak velem
pénzért; a Lidón, kinn a füzesekben
kéjfiúkat öleltem sebtiben:

de piszkos életem s gondolkodásom
megváltozott, mert ablakod alattvitt el,
eszményi angyal, gondolásom,
s hat emelet magasban láttalak;

s bár nevedet sem tudja még imádód,
rajongok érted, szépség, s szerenádot
adok számodra minden estvelen,

s rút földi vágyakon túlemelkedve,
mikor éjjelit ürítesz fejemre:
megértem, mi az Égi Szerelem.