Az Isten is balkezes...

Mivel 28 éves korára rommá pusztította magát, halála után a legenda gyorsan szárba szökkent. Igaz, stílusával már életében sem nagyon tudtak mit kezdeni. Utánozni nem lehetett, előzménye igazából nem volt, egyszer csak megjelent egy vudugyerek a hatvanas években, elkezdte nyomni a zenét úgy, ahogy se előtte, se utána senki. Gitáristen, zenemágus, tökös gyerek, pedig egyesek szerint csak egy ritka tehetséggel megáldott, ritka tébolyult zseni volt. – November 27-én lenne Jimi Hendrix 65 éves.

Azért most képzeljünk el egy rocknagyapót, ahogy rikító tollboákat teker a nyaka köré, kopaszodó fejébe nyomja a kalpagot, aztán reszkető kézzel elnyomja harmincnyolcezredjére a „Purple Haze”-t. Na, ugye hogy nem megy? A legendához a halál kell, hogy legenda legyen, előtte pedig valami olyan, amit nagyon odatett az asztalra. Hendrix pedig odapakolta, de rendesen.Vitathatatlanul minden idők legnagyobb tudású gitárosa. Ez nem szubjektív vélemény, hanem a rangsorban utána következők is így tartják.

Seattle-i proligyerek. Úgy vágtatott át az életén, mintha eszelősen sietne valahová, mintha tudta volna, hogy a huszonnyolcadik évét már nem éri meg. Elképesztő sebességgel váltogatta a zenekarait, a zenésztársait, a nőit, a barátait, úgy, mint a dallamot a gitárján.

Autodidakta zenész. Nem volt tanára. Mestere, példaképe igen. B. B. King, Albert King, Buddy Guy, T-Bone Walker és Muddy Waters. Curtis Mayfield, Cornell Dupree. Rahsaan Roland Kirk. Little Richard. Egyikőjük zenéjéhez sem hasonlított az, amit csinált.
Bal kézzel nyomta egy jobbkezes Fender Stratocasteren. A gitárja visított, hörgött, bugyborékolt. Legyilkolta, feltámasztotta, meggyalázta, csókolgatta, felgyújtotta, szétverte, összerakta, megerőszakolta és kiengesztelte azt az átkozva imádott hangszert, amely már a zsigereinek meghosszabbítása volt, minden őrületét, a drogtól vagy anélkül szétrobbani akaró psziché minden üvöltését azon engedte szabadon.

Kirúgják az iskolából, mert mindenáron kefélni akart a tanárnőjével. Tizenhárom évesen. Egy évi szolgálat után a katonaságtól is elzavarják. Jellemzése szerint állandóan elalszik szolgálat közben, modortalan, egy ízben pedig „eligazításon való részvétel helyett a körletben végzett önkielégítést”. Mit lehet az ilyennel csinálni? Fogjon egy gitárt a kezébe, úgyis arról hadovált egyfolytában, aztán menjen Isten hírével. Akkor még kevesen tudták, de Isten is balkezes.

Zenekarból ki, egy másikba be. Volt ahová hívták, kirúgták, aztán újra hívták. Nem tudtak mit kezdeni az öntörvényű, minden szabálytól mentes hangorgiával, amit kiadott magából. 1962-ben, az első stúdiófelvételén kivágták munkáját a végső verzióból, annyira vad volt a hangzása.

1964-ben a Harlembe költözött, New Yorkba. Ki az az eszelős, aki oda költözik, miközben az ott élőknek a legnagyobb álmuk az volt, hogyan lehetne eltakarodni onnan? Együttesek: The Isley Brother. Ugródeszkának jó, hamarosan stúdiófelvételen is közreműködik. Aztán jön Little Richard kísérőbandája, a The Upsetters. Szétbohóckodja a fellépéseket, Richard legszívesebben agyonverné a hülyeségei miatt, de szívéhez nő a srác, aki valami egészen új dolgot művel a gitárral. Hendrix lelép, megy Ike és Tina Turnerhez. Akik nagyon gyorsan kirúgják. Hendrix nem bír a szólókkal leállni, időnként úgy átírja a számokat, hogy Tina is alig ismer rá. Vissza Richardhoz. Onnan is kitessékelik, mert lekési a turnébuszt.

Saját zenekar, a Jimmy James and the Blue Flames. Találkozás Frank Zappaval, aki megmutatja neki, mi fán terem a wah-wah pedál. Na, már csak ez kellet. Az eddig is őrült zene a pedállal teljes téboly lett. Zseniális téboly.

Aztán 1966-ban Chas Chandler, az Animals basszere meghallotta egy klubban, ahogy Hendrix a „Hey, Joe!”-t nyomja. És elkezdődött. Chandler otthagyta zenekarát, Londonba cipelte a vudugyereket, akinek a producere lett. Megalakult a The Jimi Hendrix Experience, Noel Redding basszusgitáros és Mitch Mitchell dobos közreműködésével. Egy feka gyerek két fehérrel. Ritka csemege volt ez akkoriban. Kijöttek az első kislemezek, rajtuk a „Hey, Joe”, a „Purple Haze”, a „The Wind Cries Mary”.



A srác sztár lett. Rajongói között volt Clapton, a Beatles, a Stones, a Who. Hát még akkor, amikor elkezdte a show-t nyomni. Gitár a hát mögött, gitárhúr a szájban, gitár felgyújtása, gitár szétverése koncert végén. Nyami. Ilyet azért előtte még senki. Utána sokan, de az kispálya hozzá képest.

A Királyság után vissza Amerikába. Volt még három éve. Jönnek ki az albumok, Hendrix pedig egyre nagyobb nézősereg előtt csinálja a fesztivált. 1967-ben a legendás montereyi popfesztivál, ahová személyesen Paul McCartney ajánlotta be az őrült figurát. A zsenigyerek bevetette az arzenált. A „Wild Thing” alatt pengetett a fogával, játszott a háta mögé cseszett gitáron, megerőszakolta a hangládákat a hathúrossal, a végén felgyújtotta, majd miszlikbe verte. Nesze neked, Amerika!

Kijön a második album, az „Axis: Bold as Love” 1967 decemberében. Hendrix kiborul a borítón. Ő azt kérte az angol kiadóktól, hogy utaljon az ő amerikai őslakos, indián felmenőire. (Indian.) A drága brit okosok meg azt hitték, ő is elkezdett a hinduizmusban utazni, és Indiára gondolt, készítettek hát egy védikus istenséges hülyeséget, amelyhez Hendrixnek semmi köze nem volt. A borítóhoz. A zenéhez annál inkább. Ekkor már világsztár volt, s a legtöbb akkori kollégához hasonlóan elhitte, hogy neki mindent szabad. Egyre veszélyesebb pénzlesők, kurvák, barátnők, egyre veszélyesebb drogok, egyre több pia, egyre veszettebb pörgés, egyre esztelenebb munkatempó. A gitárt ekkor hangolja fél hanggal lejjebb. Innentől kezdve csak így játszik.

A harmadik album (Electric Ladyland) készültekor producere kilép, érzi, hogy kicsúszott a kezéből Hendrix. Akkor már nem lehetett neki tanácsot adni zeneileg. Zenésztársainak is tele van a tökük. Az mégsem lehet, hogy a „Gypsy Eyes”-ból Hendrix 43(!) variációt vetet fel, aztán még így sem elégedett. Effektekkel kísérletezik, akkor próbál és kezdi a felvételeket, amikor éppen neki tetszik, mit sem törődve a többi zenész és a háttérmunkások véleményével.Mégis, a zseni az zseni. Ezt az albumot tartják a legnagyobb Hendrix-műnek napjainkban.

1969. júniusában, a denveri fesztivál után az Experience feloszlik. Noel Reddingnek elege lett az egészből. Hendrix tojt rá. Létrehozta a „Gypsy Sun and Rainbows” formációt, s így lépett fel élete leghíresebb koncertjén, a Woodstocki Fesztiválon 1969. augusztus 18-án. Himnusz, Jimi Hendrix módra! Jó reggelt, Amerika! A himnusz átdolgozását még ’68-ban találta ki, de ott, Woodstockban hatalmasat ütött.




Aztán csúszás lefelé. A Gypsy formáció még egy koncertet adott, de Hendrix annyira be volt állva, hogy képtelen volt zenélni. Üldégélt a színpadon, aztán lekísérték onnan. 1970. januárjában történt. Lenyomta még a Cry of Love-turnét, majd élete utolsó koncertjét szeptember 6-án adta. Kifütyülték.

12 nappal később, 1970. szeptember 18-án holtan találták Londonban, egy szálloda alagsorában. Töménytelen mennyiségű alkohol és kilenc Vesperax altató. A saját hányásába fulladt bele, álmában.

Ki tudja, de kit is érdekel, mi történik, ha nem hal meg? Így legenda a legenda, miként Morrison, Joplin, Jones, Dean esetében. Kellene-e nekünk a rocknagyi és a gitárnagypapi nosztalgikus koncertestje? Azt hiszem, nem. A zseni gyorsan él, de azalatt sokat.


2003-ban a Rolling Stone című zenei szaklap a „Minden idők 100 legjobb gitárosa” listáján Hendrixet az első helyre választotta. Ott is van a helye. Meg a Jóisten balján.

1970. szeptembere óta ugyanis ő tanítja az Öregurat gitározni. Természetesen bal kézzel.