Tíz a milliókból

A kicsi gyermekek a legkiszolgáltatottabb lények. Apró kölyökkutyák módjára próbálják megérteni a világot, szimatolnak, vizsgálódnak, csodálkoznak és nagyon sokszor megrémülnek az ismeretlentől. Ha végképp nem megy, marad nekik Fantáziaország. Ők ugyanúgy megvívják a napi sok száz apró csatájukat. Küzdenek. Hol egy almás rétesért, hol egy mozdulat elsajátításáért, hol az életükért, mert rákosak vagy fejlövést kaptak egy olyan háborúban, amiről azt sem tudják kik és miért folytatják. – UNICEF: Az Év Fotója pályázat tíz képe. Sokk és reménytelenség.

Nem tudok mit kezdeni ezekkel a képekkel. Bántanak, élő felkiáltójelekként ugrálnak szemem előtt, könnyeztetnek és mosolyogtatnak egyszerre. A fotók mögött emberi sorsok. Nem kell írásban részletezni őket, talán adnak némi háttérinformációt, de lényegtelen. A gondolatok bele vannak sűrítve abba az egyetlen tizedmásodpercbe, amelyet bármikor megnézhetünk.

Sok millió ember tragédiája statisztikai adat. Egy ember szenvedése megrázó, sokkoló esemény. Bele tudunk nézni a szemébe, vele gondolkodhatunk vagy zavartan félrelökhetjük a fotóját. Gondoljunk csak a világ egyik leghíresebb képére, az „Afgán lányra”. A riadt, gyönyörű, beletörődött szemekre.




A tíz képből talán csak egy van, amin egy kicsit mosolyogni lehet. A jövő szumóbajnokain. bár ez utóbbinál fájdalmasabb a mosoly. De mit kezdjünk a Sportoktatás Kínában síró kisfiúival? Vagy a fődíjas képpel, a Gyermekesküvővel? A férj túl van a negyvenen, a feleség mindössze tizenegy éves. Üzleti házasság. És egy élet tönkretétele.


Aztán ott van a Gyermekmunka Bangladesben. A beletörődés, a fásultság, a közöny arcai. Így volt, így van és így is lesz. Elfogadják, mert nem is ismernek más alternatívát.


A remény háza a Kongói Demokratikus Köztársaságban. A borzalmak háza. Nekünk világvége van, ha gyermekünk belázasodik, sír és fáj valamije. Akkor erre mit mondjunk?


A Fülöp-szigeteken egy kislány boldogan ugrál egy szeméttelepre kilökött fotelen. Aznap volt a kilencedik születésnapja. Nem a fotós keresett újszerű hátteret a képhez, a kislány ott él családjával. Egy szeméttelepen. És nevet örömében, mert őt fotózzák, mert születésnapja van. Sírni lehetne a képen.


Az Erőszak és következményei című fotó. Az anyák, akiket órákon keresztül erőszakoltak meg a ruandai katonák. Amikor teherbe estek, volt, aki öngyilkos lett. Volt aki megszülte a brutalitás gyermekét, de rá sem tud nézni. És van, akiben mindennél erősebb az anyai ösztön. Őrült világ.


Az Élet Gázában. Kell komment? Hogyan lehet azt a félelmet átérezni, amikor hat éves kislányunba belelőnek a nyílt utcán? Az aggódást az életéért, miközben majdnem biztos, hogy nem éli túl?


Egy német kiskölyök tévét néz. Csak őt látjuk. Első pillantásra semmi, de nézzük meg az arcot figyelmesebben. A fogyasztói társadalom minden unalma, a jólét érdektelensége, az ásítás filozófiája tükröződik vonásain.


És számomra a legsokkolóbb, az Anyai sors című fotó. Az egyedül élő anya, aki öt gyerekét nevelte. Derek rákos volt. A folyosón, a tolószékben a győzelem jelét mutatja boldogan, anyja arcán azonban világosan látszik minden: itt ők nem győzhetnek. Nem is. Azóta eltemette gyermekét. És nem őrülhet bele, nem omolhat össze, nem marhatja szét a fájdalom, mert ott van neki a másik négy.


Csak tíz a milliókból. Esténként, amikor mesét olvasunk a kicsinek, vagy betakarjuk, néha bevillanhat ez a néhány kép. Amikor már azt hisszük, nem lehet őket jobban szeretni, akkor kell csak igazán. Boldogabb új esztendőt nekik. Bárhol legyenek is.