Kedves Nézők! A magyar színházi élet katarzisa a szervezők érdektelensége miatt az idén is elmarad. A jegyeket nem váltjuk vissza, a pénzt szeretjük. Megértésüket köszönjük, de nem érdekel bennünket. A szervezők.
Nincs csattanója a történetnek, nincs megtisztulás, nincs katarzis. A katarzist valahol elhagytuk, talán Taorminában, vagy a felrobbantott Nemzeti Színház törmeléke alatt, a Blaha Lujza téren. Ezen a héten csak a magyar színház mélyrepülésével foglalkoztunk, most egy időre jegeljük a témát. Mielőtt azonban becsapnánk a frigó ajtaját, vessünk egy pillantást arra a dologra, amely működőképes lenne, de mégsem. Azt, amelytől a legjobban retteg a magyar színházi szakma, s amely - nem kerülheti el végzetét - mégis be fog következni. Vagy nem. A neve: magánszínház.
A mai magyar színházi struktúra alappillére az államosítás idején került a helyére. Közpénz, közpénz, közpénz. Az államnak az a feladata, hogy eltartsa, finanszírozza a színházak időnként brutális költségvetését. A színház nem gazdasági intézmény, hanem közintézmény, tehát tartsa el a köz! - szajkózzák mániákusan, holott a hülye nem látja, hol tart az ország, s miért kell csonkolni évről évre a finanszírozást. Sajnos a kultúra területén is.
Mindenesetre, ameddig működik a dolog, addig a „maffia" él és virul. Egyre többen lesznek „családtagok", s egyre nagyobb lesz a „keresztapák" hatalma a teátrumokban. Mindehhez természetesen a maximális segítséget kapják az őket pozícióba tevő önkormányzatoktól, hiszen a cél közös: hogyan lehet a lehető legtöbb pénzt kisajtolni az adóforintokból, hogyan lehet ügyes papírmunkával elintézni, hogy a befolyó összegek X százaléka véletlenül se ott kössön ki, ahová szánták, hanem a zsebekben. Akárki akármit mond, ez a szakma ezért kezdett el rohadni. A korrupció és a politikai mutyizás miatt, amely behálózta szépen a direktorokat, műdirektorokat, főrendezőket és magukat annak képzelő blöffemberkéket. Azok pedig nem tudnak ellenállni. Kéjesen fekszenek le a hatalomnak, nagyokat nyögve az élvezettől.
Játszunk el a gondolattal, hogy ezt az egész rendszert az alapjáig leromboljuk. Megszüntetjük az állami finanszírozást, az önkormányzati támogatást, minden közpénzt, amelyből eddig állt a monstrum. Ezzel tulajdonképpen lefejeznénk a magyar színházi életet, de lefejezi az saját magát is, csak idő kérdése.
Szóval: ott állnak az épületek üresen, használatlanul, társulat és korrupció nélkül. És ekkor jönnek be a képbe a multimilliomosok. Lehet licitálni, ki és mennyiért veszi bérbe adott időre az épületet. Természetesen nem lehet más célra felhasználni a helyet, csak eredeti funkciójára. Dollár Géza megkapja az épületet sok pénzért, innentől kezdve az az ő színháza. Dollár Gézának nincs társulata, ez neki jó, hiszen nem kell sem a fizetéseket állnia, sem pedig a használatlan épület rezsijét fizetnie. Dollár Géza - ha van esze - maga mellé vesz egy művészeti menedzsert, aki felhívja a figyelmét olyan produkciókra, amelyek minőséget is nyújtanak (ritka eset), s a nézők nagy tömegét behozza a színházba (nem ritka eset). Azt nem kell említeni, hogy ez valószínűleg nem „színpadraböfögősfosóshányóshugyozós" előadás lesz. Dollár Géza megveszi a produkciót hét alkalomra, s ha van egy négyszáz-négyszázötvenes nézőtere, akkor kinyitja a színházát arra a hét-nyolc napra, bezsebeli a kellemes jegyárat, ha jó kapcsolatai vannak, akkor még egy megaszponzort is behoz a dologba, s Dollár Géza marha jól járt a magánszínházával. Ezt megcsinálja évente kilencszer, aranyélet, nagy királyság!
Előbb-utóbb sor fog kerülni a Dollár Gézák uralkodására (vagy nem), s a kezdeti idegenkedés után a néző fog a legjobban járni. Mielőtt rátérnénk arra, hogy miért, eláruljuk, miért csöbörből-vödörbe ez az egész dollárgéza dolog. Természetesen az önkormányzatok miatt. A színházak épületei ugyanis a város tulajdonában maradnak, a magánszínházcsinálók csak bérbe veszik azt a várostól. És kezdődik elölről. Pályázatot írnak ki a vállalkozók részére, s természetesen az kapja meg a zsíros falatot, aki a legtöbbet tejel az adott önkormányzat zsebébe, s tagja a politikailag korrekt körnek. Innentől kezdve újra felbukkannak majd ugyanazok a hiénák, akik a közpénzen élősködtek, csak itt rizikósabb a dolog, hiszen a pénzt egy magánzsebből kell kibűvölni. De ügyesek ezek, sikerülni fog.
Megoldás? Maguk építenek egyet. Talán így sikerülhet. De őszintén, ki az a marha ma Magyarországon, aki ekkora pénzt kockáztatna egy olyan dologért, amely majd csak hosszú évek múlva térülne meg?
Szóval, ez sem jó. Ezért marad el a katarzis. A fenti gondolatbuborék ki is pukkant, nyugodtan rá lehet mondani: hülyeség. Pedig más alternatíva most, jelen pillanatban nem látszik a horizonton. Hasonló történet lehetne a részvénykibocsátás, akkor ugyanis a részvényesek érdeke lenne, hogy a teátrum profitot termeljen. A jelenlegi rendszert figyelembe véve az ötlet tökéletes képtelenség, szemétdombra vele.
Nem szóltunk még a nézőkről. Az ún. „igényes nézőről". Akik a művészszínházat kedvelik. Mivel a társulatok tagjai szabadúszók (az egész rendszer alól csak a „Nemzetinek" nevezett színházak és az Operaház lenne kivétel), szépen lassan felfogják majd, hogy saját érdekükben magántársulatokat kell létrehozniuk. És elkezdeni a sárbatiport szakmai becsületet feléleszteni. Blöffölni nem ér, ha szar az előadás, legközelebb nem megy be a néző. Mivel nincs közpénz, mindenkinek a saját pénztárcája fogja bánni. Vagy minőséget csinálnak, amelyeket aztán dollárgézáék meghívnak, vagy mennek a süllyesztőbe. Úgyis annyira híg a szakma, amióta fiszlifaszli színitanodák papírt adnak beszélni sem tudó embereknek, legalább egy kicsit tisztulni kezdene a zavaros emésztőgödör. A néző, a néző pedig örülni fog. Nem lesz rákényszerülve a hülyeségek nézésére, megtalálja majd a neki megfelelő stílust, ráadásul biztos lehet benne, hogy - az ő szempontjából - minőséget kap a pénzéért. A színészek végre értéket kezdenek el csinálni, nem pedig másnaposan odahányják a szöveget a színpadra, az elborult agyú rendezőket és ex-igazgatókat pedig a francba fogják elkergetni. Mert dolgozni kell majd a pénzükért, azt pedig barmokkal, tolvajokkal nem lehet.
Szép, ugye? Kár, hogy az egésznek semmi valóságalapja nincsen. Az egész fentebbi bejegyzés értelmetlen sületlenség. Hogy miért? Azért, mert ebben az országban a korrupció mindennél, de mindennél erősebb. Ez alól egyetlen önkormányzat, s annak egyetlen színháza sem kivétel. Az egész, professzionálisnak nevezett színházi szakma erre épül. A pénzlenyúlásra. Minden vezető, minden igazgató, minden főrendező elsődleges szempontja a pénz elosztása. A teljesítmény csak utána jön. Ezt hallottam ki Gáti szavaiból, s ezért kezdődött ez az ötnapos cikksorozat a Napi Életen.
De nem fog változni semmi. A rendszer be van betonozva. Robbantani kellene, de akinél a dinamit van, az gondosan eldugja. Csak a hőbörgés és a jajveszékelés megy, micsoda válságban van a magyar színház, hová jutunk így, jaj, jaj. Pedig éppen ez a megfelelő mindenkinek. Ez a büdösödő, zöldülő pocsolyácska, amelyben profiknak tartott kismalacok fetrengenek, s boldogan röfögnek. Mert mindig jön a Gazda a moslékkal. Addig pedig rendben van a dolog.
A néző? Az már nem jár a színházba. Otthon nézi a Győzikét. Neki már az a művészet.
A katarzis a szervezők miatt végleg elmarad.
Jó éjt!
Előzmények:
Tombol a dilettantizmus
„...ici-pici körnek apró nagy embere..."
Gáti-szakadás
„Nincs megállj..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése