Koncertek, színházi előadás, gulyásfőzőverseny, képkiállítás, nyári szellő, vidámkodás. Mi kell még egy jó kis fesztiválhoz? Talán az, hogy ha megunja az ember, elmehessen. Börtönben ez bajos dolog.
Hajlamosak vagyunk a sittesekre, mint valami zombikra gondolni. Azok csak úgy vannak. Nincsenek érzéseik, igényeik, bűnhődjenek meg, aztán jöhetnek vissza a társadalomba, amely úgysem várja őket. A rabok külön szociális réteget képviselnek. Így van ez időtlen idők óta, Rómától a Gulagon át napjainkig. Valaki aztán kitalálta anno, hogy visz egy kis színt a sivárságba. A dolog néhány börtönben esetleges, a menőbb helyeken azonban hagyomány lett belőle, s külön szakember foglalkozik a rabok szórakoztatásával.
A szegedi Csillag az egyik legveszettebb hírű börtön (volt) Magyarországon. Nem kis nevek fordultak meg az ottani cellákban, két leghíresebb lakója talán Szálasi Ferenc és Rákosi Mátyás volt. A Mészárost, Magda Marinkot is megemlíthetjük, hasonló kaliberű gazemberként.
De a lényeg nem a múlt, hanem a jelen. Ha ellátogatunk a műintézmény honlapjára és megcsodáljuk a téglás hátteret, beljebb merészkedve egész pofás programajánlatot találhatunk a fogvatartottak részére. Volt és van itt minden, ami kell. Bódi Gusztáv 2004. forró nyarán szórakoztatta az úri közönséget, volt zeneiskolai művésztanárok koncertje, fotókiállítások, rock n roll koncert, karácsonyi hangverseny, találkozó a szegedi (kiváló) kézilabdacsapat tagjaival, sőt, a rabok saját verseiket is szavalták lágy gitármuzsika mellett.
A csúcs minden bizonnyal az évente megrendezésre kerülő Dankó Pista Fesztivál, amely immár ötödik alkalommal teríti be a gyászos helyet. Gitár tanszakos hallgatók koncertelik majd a nagyérdeműt, de Csillagduó néven két börtönlakó is csatlakozik egy kis dzsemmelésre. Tisztára olyan, mint idekint, csak a tetemes sörmennyiség hiányzik.
Ismét lesz rákendroll koncert, s hogy a vizuális kultúrára gerjedő rabok se maradjanak élmény nélkül, „Alkotás a rácsok mögött" címmel a benti lakók festményeiből és grafikáiból nyílik kiállítás.
Humoristák lépnek fel, hogy mindenki jót kacagjon, de akik előtt végképp le a kalappal, azok Anger Zsolt és Pogány Judit. Ők a „Pedig én jó anya voltam" feliratú előadással érkeznek a falak közé, előbbi rendezte, utóbbi előadja. A cím alapján rendesen megríkatja majd a nehézfiúkat, de kell is az érzelem néha egy olyan világban, ahol gyengének látszik, aki kimutatja azokat.
A gulyásfőző verseny sem maradhat ki a fesztiválprogramból, a jó ebédhez a Csillag Band húzza majd a nótát, emésztődjön gyomrukban a gulasch, lelkükben a fájdalom.
Külön kedvencem a Készenléti Rendőrség Zenekarának koncertje, akik talán igazi slágerekkel lepik majd meg a kedves hallgatóságot. (Zsanett-blues, Vipera-tangó, stb.)
Nem vicc ez, tényleg le a kalappal mindenki előtt, aki összehoz ilyesmit. Nem is sejthetjük, mennyire hiányzik a bentieknek, attól függetlenül, hogy kit hány évre és miért varrták be. Megtörnek, megkeserednek, elereszti kezüket a külvilág. Ilyenkor újra megfogja egy kicsit. Szolzsenyicin írta, hogy a munkaszolgálat alatt verseket írtak. Fejben. Hogy ne bolonduljanak meg. A borzasztóan hideg logika ledöbbentő kísérlete ez: a halál szélén táncolva kapaszkodni az élet kultúra által nyújtott kapaszkodóiba, mindezt felfogni, megcsinálni és ezzel túlélni. „Ép" elmével. A szegedi történet persze nem ennyire gyászos, ez nem a Gulag, de a szellemi és lelki épség megőrzése ugyanolyan kötelesség és feladat elé állítja a fogvatartót és a fogvatartottat.
Ámerikában régen rájöttek erre, igaz, arrafelé a rosszfiúkból sztár lesz, akik szerelmes levelek ezreit kapják a sitten, minél nagyobb bűnt követett el valaki, annál többet. Ott volt Charlie Manson, vagy Gary Gilmore, akihez - mint egyes számú rajongójához - a kivégzése előtt maga Johnny Cash is ellátogatott. És ha már Cash, ő volt az, aki 1969-ben a hírhedt San Quentinben adott koncertet, jól is keresett az erről készült koncertfelvétellel. El is jutottunk a Metallica St. Anger zúzdájához, amelyet az elveszett lelkeknek ajánlottak legutóbbi albumukon. A híres börtönklipet ugyanott forgatták, ahol Cash néhány évtizeddel korábban kultolt a vájtfülű műértőknek.
Ha a bentiek csodálatot és sajnálatot nem is, annyit mindenképpen megérdemelnek, hogy időnként nekik is jusson valami a Szolzsenyicin fejében létezett versekből.
Kell a túléléshez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése