Most kezdi mindenki kidobni a taccsot. A Gáti-beszéd óta őszinteségi rohama lett a színháziaknak, kár, hogy semmi eredménye nem lesz semminek. Itt a politika, amelyet annyira utálunk. Kikerülni viszont nem tudjuk. - Jobb- vagy baloldali színház?
Az alábbi idézet egy interjúból származik, amelyet Szurdi Miklós adott kis idővel azután, hogy kirúgták az egyébként biztosan kényelmes székesfehérvári színház igazgatói székéből, s az Echo Televízió egyik vezére, Vasvári Csaba színművész kapta meg nyár közepétől az előmelegített ülőalkalmatosságot.
"Sajnos a szavazás kapcsán kénytelenek vagyunk jobb- és baloldali képviselőkről beszélni, miközben év közben mint a színház vezetője nekem minden színházlátogató kedves, teljesen mindegy, hogy milyen politikai oldalt képvisel. A szavazáson az ellenem voksoló tizennégy jobboldali képviselőből korábban hét-nyolc különböző okokból és különböző módon biztosított, hogy engem támogat, és azt szeretné, ha én vezetném továbbra is a színházat. Ehhez képest egyikük sem szavazott rám.
- Miért tehették ezt?
- Eléggé nyilvánvaló, hogy utasítást kaptak.
- Honnan?
- Ezt tőlük kell megkérdezni. Nem vagyok politikai berkekben jártas. Valószínűleg onnan, ahonnan más vidéki színházak esetében is osztottak utasításokat az elmúlt hónapokban. Úgy látszik, a jobboldal valamiért szeretné megszerezni a színházvezetői pozíciókat. A színházon keresztül egy városban sok mindent el lehet érni.
- Ön találkozott a döntés óta valamelyikükkel, akik korábban azt ígérték, hogy önt támogatják?
- Egyikükkel. Azt kérdeztem tőle, hogy ha arra jön utasítás, hogy a mamádat lakoltassák ki a lakásából vagy a legjobb barátodat zárják börtönbe, azt is megszavazod-e. Elmondtam neki, hogy messze átlépték azt a határt, ami még elfogadható. De az ember újabb és újabb határokat tud magának szabni, és aztán nincs megállj."
Ne legyenek kétségeink, a helyzet fordított politikai helyzetben ugyanígy működne. Így működik mindenhol, nem csak Székesfehérváron. Most éppen Szurdi pakolt ki. Az elv azonban mindenütt ugyanaz. A képviselők utasítást kapnak, majd alázatosan megszavazzák azt az embert, aki az elkövetkezendő négy-öt esztendőben szabadon garázdálkodhat a városuk pénzével. És jön a régi-új lemez. Az igazgató kipakolja a „régi" társulat jelentős részét, hozza a barátait, szeretőit, feleségét, üzlettársait, s szépen beindul egy maffiaszerű üzleti vállalkozás, ahol a „családtagok", ha a keresztapa-igazgató és ők is ügyesen csinálják, egész csinos kis vagyont zsebelhetnek be az évek alatt.
Mondok egy példát: meghívom az én kedves zenész barátomat, legyen az én színházamban társulati tag. Nem mint színész, mondjuk úgy, mint előadóművész. A város fizeti az adóját, a nem csekély gázsiját, az utazását, a szállását, minden járulékát. Igen ám, de a gázsiján felül -melynek csinos összegét minden hónapban megkapja, akár dolgozik, akár nem - ő még az előadói „estjeire" is külön szerződik, s ötven percnyi blöffért felveszi egy átlagkereső négyhavi fizetését. Ezt szorozzuk be egy hónapban mondjuk három-négy alkalommal, s máris kezdhetjük kapizsgálni, mi nem stimmel a színházaknál.
Elfogadom Piszkafa nevű olvasónk megjegyzését a Gáti-üggyel kapcsolatban. Talán valóban a személyes sértettség a mozgatórugója mindennek. Ez azonban már csak a pénzről és a hatalomról szól. Ha négyévente történik politikai váltás egy városban, akkor ugyanilyen időközönként rúgják ki az igazgatókat is, s hoznak a helyére egy „pártlojálisabb" embert. A társulat pedig retteg és - jobb ötletük nincs - nekiáll „segget nyalni". Nem tehet mást. Aki másképpen teszi, az repül. Legtöbb esetben még így is, „segget nyalva", hiszen kell a hely az új embereknek, akik az új direktor személyes barátai, s mint ilyenek, minden bizonnyal sokkal tehetségesebbek, mint a régi garnitúra volt. Aztán az újabb politikai váltásnál kezdődik az egész elölről.
De miért kell egy színházigazgatónak politikailag korrektnek lenni az adott város önkormányzatához? A kereskedelmi tévék és a politikai vonalú média úgy tönkrevágta a színház véleményformáló szerepét, hogy arra már nem lehet fogni. A lényeg, ahogy Piszkafa szintén jól látta, a mutyi. Ez az a csúnya szó, amely mindent működtet. Mi adunk pénzt, úgy osztod el, ahogy akarod, azt csinálsz, amit akarsz, cserébe pedig téged állítunk a kirakatba. Na jó, minimum egy fesztiválra el kell jutni valamelyik előadással, lehessen valami koncot felmutatni. Néző? Kit érdekel? Majd át-, meg-, kineveljük őket! Hülyék azok, úgysem értenek a színházhoz!
És ezzel egy pokoli dolog veszi kezdetét, amelynek semmi köze a színházhoz, a művészethez, vagy a valóban nem létező „szakmához". Szervezett, látszólag teljesen törvényes és papíron rendben lévő szabadrablás folyik az ország színházaiban, művészet fedőnév alatt. Szegény színészek közül csak a klánhoz tartozók látják ezt, ők tartják is a markukat rendesen, a többi kussol. Ők túlélnek.
Friss hír, de az egész cinikus szemléletet megvilágítja, miért politika a színház, miért a pénzről szól. Az épülő szombathelyi színház (melyet már meg is kapott Jordán Tamás, mint politikailag korrekt direktor) közgyűlési vitájában a fideszes frakcióvezető szemrebbenés nélkül tette fel ezt a pofátlan kérdést:
„Mi lesz abban az esetben, ha pár hónap múlva leváltják a kormányt, a következő kabinet pedig nem biztosít több forrást a vasi megyeszékhely új teátrumára?
Hát, ennyit a művészetről és az önkormányzati propagandában hajtogatott színház iránti elkötelezettségről. Amikor városi szinten sírnak a politikusok és a direktorok, mennyire nem üzlet egy színház, pont ők, akkor hazudnak a legjobban. Mert nekik, hála az összefonódásnak, igenis nagy üzlet az állami támogatás. Abból csúszhat a legtöbb a zsebbe.
És amelyet meg kellene szüntetni, úgy, ahogy van.
Innen folytatjuk majd.
Előzmények:
Tombol a dilettantizmus
„...ici-pici körnek apró nagy embere..."
Gáti-szakadás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése