Fénytáncolók

Tombol a fotóláz hazánkban. Egymást érik a kiállítások, jobbnál jobb anyagokkal. Van nemzetközi hírű és amatőr. Ez utóbbi kifejezés értelmezhetetlen. - Csodafelvételek a „műkedvelőktől".

Nem szakmám a fotózás, nem is értek a technikai részéhez. Talán éppen ezért imádok kiállításra járni, ahol harminc perceket el tudok tölteni egyetlen kép előtt. Egyszerűen lenyűgöz a pillanat megállításának gyönyörűsége. Tátott szájjal tudom bámulni egy öregember ráncait a fényképen, nézni a szemét, a szomorú szájat, az ősz hajszálakat. Egy tizedmásodperc egy életből, amely egy egész sorsot zsúfol bele abba a pillanatba. Számomra ezért az egyik legszebb művészet ez. Tudni, hogy azok a ráncok soha többé nem rendeződnek így azon az arcon, csak akkor történt így, abban a kivételes minutumban.

Hogy hol a határ az amatőr és a professzionális fotózás között, nem tudom. Ha csak annyi, hogy az előbbi képviselője nem ebből él, az utóbbié viszont igen, akkor már legyintek is egy nagyot. Most a Canon hirdetett nemzetközi pályázatot. Amatőröknek. Nézve a képeket, még jobban összezavarodtam a fogalmakat illetően. A lényeg a 18 európai országból beérkezett 2263 fénykép. Jó kezdés. Jövőre biztosan még húzósabb lesz, üdvözlendő a törekvés, az akarat, a lehetőség.

Négy kategóriában indulhattak a vadászok: portré, makro, sport és tájkép. Az elődöntős képekre pillantva nagyot csettinthet az egyszerű vizsgálódó. Jók. Nagyon jók. Olyan félórásosan elidőzősek. A magyarok sajnos csak idáig jutottak, pedig fantasztikus képeket csináltak. Lássuk hazánk négy kategóriagyőztesét, aztán nézzük meg a döntőbe került csodákat, valamint az én kedvenceimet.

Portré kategóriában Szabó Balázs „Egyik szemem sír, a másik retek" című képe tarolt. Teljesen agyament az egész fotó, egyszerűen nem lehet nem imádni az idióta ötlet ilyen pazar megvalósítását.

Mészáros Csaba „Bukkanó az úton"-jával remekelt a makro kategóriában. Érdekes, a vízcseppek különösen vonzották a makrofotósokat, az egyik döntőbe került kép mintha a folytatása lenne Mészáros művének. Kár, hogy nem ő készítette.

Tájkép-fronton Erdélyi Gábor „Madárvárta" képe bizonyult hazánk legjobbjának. Bár fantasztikus felvétel, a „tájkép" megjelölést nem egészen értem a dologban. Igaz, melyikbe lehetne biggyeszteni a másik három kategóriából?

"Hajrá..." - Román Péter elcsípett pillanata biztosította számára a magyar - sajnos nem európai - trónt, ahol egy évig csücsülhet, mint a sport kategória koronázatlan királya. Uralkodói jogar helyett mind a négyen szorongathatják a bőkezű, 2200 euro értékű fotóscuccot, amelyet győzelmükért kapnak.

Jöjjenek a döntőbe került képek, minden komment nélkül. Kategóriánként két fotó csusszant be a legjobb nyolcba, ebből lesz négy egyeduralkodó. Ők valamiféle „álommegbízást" fognak nyerni. Mehetnek nesöneldzsiografikozni, vagy ilyesmi. Portré, sport, makro és tájkép sorrendben így festenek a Kiválasztottak:

Érdekes egy dolog ez. Az egész fotóművészet a szubjektivitástól válik ennyire jópofa mókává. Internetes fórumokon máris megy az adok-kapok, miért ez jutott be, miért ennyire közhelyes valami nyerte azt a kategóriát, blablabla... Ettől őrülten izgalmas. Egy fotó teljesen mást mond mindenkinek. Van, aki szakmai szemmel az egekig dicsér valamit, én meg akkor sem értem, hogy mi azon a jó, ha keresztre húzom a szemidegeimet. És fordítva. A „profi" flegmázva legyint egy olyan képre, amelynek láttán én nyolc kört nyargalok örömömben. Azt pedig ő nem érti. És így van ez rendjén. A svéd Ola Jacobsen fotója például egyből szívem csücske lett az anyukáról és a kicsiről, ám az elődöntő képei közül - ezt az egyet kivéve - én nem ezeket juttattam volna a fináléba. Mondom, én. Te is mást, ő is mást. Nekem ezek lettek a favoritok.

Sport:

Tájkép:

Makro:

És végül az a kép, amely a legjobban megérintett. Engem. Téged és őt nem biztos. De ettől gyönyörű a világ néhanapján. Nekem.
Neked és neki nem biztos.