Léleknyitogató

Vagy végigülsz egy misét, vagy nem hallasz egy hangot sem! Székesegyház, gyertyalobogás, középkor-fíling. - Gregorián Fesztivál Vácon.

Még a legádázabb egyházellenesek is elismerik, a gregoriánban van valami pazarság. Elvonatkoztat, felülemel az anyagi világon, hallgatása más vallásúak számára nem a katolicizmusról szól, inkább a hitről, a világba vetettről. Még Istent sem kötelező a nemhívőnek belekeverni, felfogható profánul is, a szentek beszélgetését úgyis csak akcentussal értjük.

Egyszerre bús és örömteli dallamok, időn és tereken átröppentő. Tisztul a lélek, képek, illatok és titokzatos legendák törnek utat magának. Mi pedig engedjük, mert éppen a misztikum hiányzik a racionalitással agyonzsúfolt életünkből, jó hát egy kicsit fejünket ráhajtani a különös dallamokra.

Vácon július 3-án indul és 6-án fejeződik be a Nemzetközi Gregorián Fesztivál. A sajtóanyag szerint a mostani feszt fő feladata, hogy „a résztvevők a gregorián éneket ott ismerjék meg és éljék át, ahol az keletkezett - a liturgiában". Magyarán, visszaillesztették a misébe a gregorián cuccokat, az istentiszteletek közben lehet hallani a fellépő résztvevőket. Egyfelől ez jó, hiszen a Vatikán a mai napig a legszentebb liturgikus éneknek tekinti, s igyekszik az őt eleve megillető helyre billenteni a dolgot. Másrészt kibabrálnak rendesen azokkal, akik se nem hívők, se nem vevők egy római katolikus szertartásra, egyszerűen csak sodródni szerettek volna egy kicsit a hangokkal, szemet behunyva időutazni vissza, sötét kolostorok és koroknak világába. Illúzióromboló egy ilyen tiszta ének után papok ezerszer elmondott szövegét hallgatni, ráadásul úgy, hogy a mise állandó énekeibe mindenki bekapcsolódhat. Összekutyulása a dolgoknak, bár ne feledjük, a gregorián mindig is a római egyház „szellemi tulajdonát" képezte. Ez a fajta visszakényszerítés azonban erőltetettnek tűnhet és egy bizonyos közönségréteget el is ijeszthet.

Nem gondolom, hogy a Vatikánt különösen meghatná ez. A gregorián szerves része a római katolicizmus szertartásainak. A VI-VII. század fordulóján Nagy Szent Gergely volt az, aki az akkori idők legnagyobb missziós hullámát elindította. Spirituális keresztes hadjárata mindmáig legendás a hívők és a történészek körében. Nem véletlen, hogy ebben az időben vert erős gyökeret Angliában és Írországban a katolicizmus, más kérdés, hogy VIII. Henrik - válása kapcsán - 1534-ben „kitiltotta" a római egyházat Albionból. Természetesen a térítők vitték magukkal a liturgikus szövegeket és dallamokat is, így vált az egyházi nótázás a X. századra szinte egész Európában ismert és népszerű. S bár Gergely maga egyetlen jelentősebb liturgikus intézkedést sem hozott, missziós munkája annyira személyéhez kötötte a dallamokat, hogy róla (Gregorius) nevezték el.

Az is igaz, hogy az akkori énekek sok hasonlóságot nem mutatnak mai utódaikkal, de valahol el kellett kezdeni. Először a Karolingok (Kis Pipin és Nagy Károly) csináltak igazi slágereket az énekekből. Római kántorok segítségével képeztették saját embereiket Metz híres iskolában, ahonnan aztán kirajzott az új nemzedék szerte a Birodalomba, s elsajátított tudásukat illesztették bele a frank-római szertartásrendbe. Így alakult ki egy toprepertoár a gregorián énekekből. És ez még mindig csak a VIII. század.

A XII.-XIII. század környékén jutott sokaknak egyszerre eszébe, hogy a dallamokat írásban kellene rögzíteni. Emiatt a mai napig bajban vannak a gregorián-kutatók, a kutatás még mindig nem ért véget az ügyben. Ahány kolostor, annyiféle szerzetes s annyiféle írásmód. Így ugyanannak a gregorián éneknek létezhet akár negyvenféle változata is, márpedig a Vatikán nem nagyon csípi az ilyen szétszórtságot. Ráadásul a dolog nagy változásokon ment át. Egyfelől a templomok egyre nagyobb méretei miatt már szinte üvöltötték a dallamot, másrészt bejött a többszólamúság, amelyet annyira élveztek, hogy a katolikus egyházat kezdte elborítani a gregorián termés, annyit csináltak belőle. Be is rágtak a Tridenti Zsinaton (1545-63) rendesen, s elrendelték a pusztítást. Öt kivételével az összes művet töröltették a liturgiából, majd kiadták az utasításokat: leegyszerűsíteni a dallamokat, minden csicsát kivágni a búsba, valamint szorosan a latin grammatikához illeszteni minden darabot. Ezzel a dögunalomba fullasztották a már teljesen élvezhető mókát, s ez így is maradt egészen a XIX. századig, amikor nekiláttak a megcsonkolt énekek újbóli kiegészítéséhez. 1903-ban a frissen megválasztott pápa, X. Pius végre teljesen zöld utat adott a ma is népszerű gregoriánnak. A múlt században jöttek létre azok a társaságok, amelyek a mai napig vért izzadnak, hogy összeszedjék a középkori énekeket, úgy, hogy azokat eredeti, szétforgácsolatlan állapotukban tudják közölni.

A Vatikáni Zsinat (1963-66) leszögezte: „az egyház a gregorián korálist tekinti a római liturgia sajátos énekének. Ezért a liturgikus cselekményekben ennek kell elfoglalnia az első helyet." A gregorián népszerűsége a század végére az egekbe szökött, s átruccant a könnyűzene birodalmába is, a Vatikán nem kis megrökönyödésére. Számtalan kórus alakult, a gregorián kezdett önálló műfajjá válni, kis csodája terjedni a világi kultúrában. Ennek a jelenségnek a visszaszorítása nyilván roppant fontos ügye Rómának. Ezért kellett betuszkolni a szkólák előadásait az istentiszteletekre, ahol majd a népség is énekelhet. (Nem bele, utána.) Bár a hit közössége szempontjából ez remek dolog, mégis olyan érzése van az embernek, mintha egy koncerten a „Három Tenor" (R.I.P.) után a Farkócai Kocsmafiúk Dalárdája is feldünnyögné magát a színpadra.

Mindegy, ez az egyház dolga. Pedig a gregorián egy populáris csoda. Nagyon el tudnék képzelni egy ilyen fesztivált templomokon kívül is, nyári meleg estéken, csendes szabadtéren, fáklyafénynél, lehunyt szemmel, hűvös sört kortyolva.

Szerintem az Istenke sem haragudna meg érte.