Egy művész, aki nem fut a villamos után, inkább gyárt magának egyet. Műterem, street art, az Ismeretlen Ember szerelmese. - Braco Dimitrijevic kiállítás a Ludwig Múzeumban.
Ha azt nézzük, hogy a kis Braconak tízévesen már kiállítása volt, mondhatjuk: ígéretes kezdet. Mivel mindez 1958-ban történt, s a művész azóta is döbbentgeti a népeket alkotásaival, immáron bőven a világhírű kategóriában, lehet cihelődni, irány a Ludwig. Szeptember 14-ig lehet meggusztálni a definiálhatatlan cuccokat.
Döbbentgetés alatt nem félbevágott, formalinban úszkáló tehenekre vagy nyúzott emberekre kell gondolni. Dimitrijevic sokkal elegánsabban oldja meg a dolgokat. „Volt olyan idôszak, amikor azt kérdeztem magamtól, hol lennék, ha mindig csak a villamos után futnék: semmiképpen sem abban a helyzetben, hogy én gyárthassam a villamosokat. A saját szabályaimat követtem: a Louvre volt a műtermem, az utca pedig a múzeumom" - szól a művész saját hangon, a villamosos hasonlat telitalálat, a második mondat pedig színigaz.
A pasi azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a 70-es években elindította grandiózus, mai napig folyamatban lévő alkotási mániáját, a „Találkozás a véletlen járókelővel" címűt. Ennek keretében tök ismeretlen, átlagos, mindennapi emberekről készített portréit gigaméretűbe nagyítva épületek homlokzatára függesztette ki. A járókelők meg egész nap törték a fejüket: honnan ilyen ismerős ez a pofa? Biztos valami híres ember, csak nem ugrik be. Pedig életükben nem látták a szerencsés szerencsétlent, max a sarki fűszeresnél futhattak össze egyszer.
„Mindenki zseni, amíg ki nem derül az ellenkezője" - hangzik a mottó, s ennek jegyében tüsténkedve utcákat nevezett el vadidegen átlagemberekről, emlékhellyé „nyilvánított" házakat, amelyekben az égvilágon semmi nem történt soha, azt kivéve, hogy Julcsi néni ott született hetvenkét évvel azelőtt. A hétköznapi hősök istenítése a rögeszméjévé vált, amely a mai napig tart. A történelmet alapból hamisításnak tartja, hiszen kizárólag az önzőség vagy a véletlenek játéka formálja az utólagos históriacsinálást, ezek döntik el, mi maradhat a „kollektív emlékezetben", s mi nem. Ezért tekinti az utca emberét a történelem potenciális formálójának, illetve a valódi történelmi arculatformálókat átlagembereknek.
„A történelem utáni idő egy perce is sokkal izgalmasabb, mint az egész eddigi történelmünk."
Na, ezen lehet agyalni, őrült szöveg, de van benne valami rendszer. Úgy tűnik, a dolgot globális-kulturális aspektusból szemléli a gyengéden zakkant Mester. Az igazán nagy dobás az volt, amikor kinyilatkoztatta: nincs fontossági sorrend az értékek világában, az alkotott vagy természetes tárgyak ugyanolyan súllyal bírnak, nemcsak a mindennapokban, de a művészetben is. Bizonyítandó a tételt, megalkotta (alkotja) a Triptychos Post Historicus (Történelem utáni triptichon) sorozatot, amelynek keretében értékes vagy annak kikiáltott műalkotásokat, a szellemi élet óriásainak portréit hozta össze múzeumi termekben teljesen „értéktelen" cuccokkal. Különböző használati tárgyak és zűccségek jelennek meg a kultúra császárainak közvetlen környezetében (favorit a kukorica és a tök, van ízlése), ezzel teljesen összekutyulva a magunkban felállított szellemi sorrendiséget. Itt lehetne okos mondatokat írni megváltozott kontextusokról és újraértelmezésekről, nem teszem, mert süketelésnek tartanám. Majd a befogadó agya eldönti, hová pakolja a dolgot.
Még ezt is meg lehet fejelni, Dimitrijevic pedig jó nagyot bólintott. A „Culturescapes" (Kultúrtájképek) sorozatában már az állatokat is behozta a képbe, ezzel tökéletesen összepirtyantva boszorkánykonyhájának varázslatainak hozzávalóit. Mert egy hagymával vagy egy falon elhelyezett, portréval ellátott biciklivel még csak-csak elboldogul az átlagélvező agya, az oroszlánok már nagyobb kihívást jelentenek, még akkor is, ha vizuálisan sokkal nagyobb csemegét nyújtanak a zűccségeknél. Ha még az alkotások címeit is hozzápakoljuk, akkor lehet vakarni a fejtetőt. A tigrises képnek, amelyen a cica egy szép, véres húscafatra gerjed éppen, s a hátsó falon zeneszerzők nézik szomorúan ténykedését, „Az utolsó kongresszus" a címe.
Forduljon a Ludwig felé, ott lát majd cifrábbakat is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése