Mi történik manapság a teátrumokban? Miközben egyesek színházi maffiáról beszélnek „szakmán" belül, egy-egy botrány jelzi, valami tényleg nem stimmel. Színházi X-aktáink következő epizódja, avagy Gáti Oszkár kilépett medréből.
Blaskó Péter politikai levele. Cseke Péter és Balázs Péter direktori kinevezése. A központi pénzek elosztásának kurtítása. Színházi igazgatók kirúgása. Debrecen több mint egy éve tartó direktornélkülisége. A zalaegerszegi színházat soha nem látott módon átverő valaki(k). Ezek borzolták, borzolják mostanság a kedélyeket. A színházi élet gyomorforgató furcsaságainak újabb fejezetében érdekes dolog történt a Győri Nemzeti Színházban, az évadzáró társulati ülésen. Gáti Oszkár színművész szót kért, bejelentette a visszavonulását, a kettő között pedig keményen beolvasott Forgács Péternek, volt „átmeneti igazgatónak", s nem mellékesen az egész - szerinte velejéig romlott - magyar színházi „szakmának".
„Magyarországon hazug a színházi világ, tombol a dilettantizmus, de a leginkább érintettek, a színészek nem mernek szólni, mert mindenki attól fél, hogy kirúgják."
Ezt már egy interjúban mondta, mert a dologból kényszeres nyilatkozatháború lett.
„Megértem, hogy egy fiatalabb ember befogja a száját. Igaz, nemcsak Győrben ez a helyzet. Az egész színházi világ hazug Magyarországon, miközben tombol a dilettantizmus. Akár azt is mondhatnám: mi színészek is hazudtunk reggel délben este. Csak senki nem meri elmondani, mert kirúgják. Nem mer arról beszélni, hogy egy rendező már délelőtt két vodkával és egy pezsgővel a gyomrában jön be a próbára, és aztán nem lehet vele próbálni, mert negyed órán keresztül nem tud mondani semmit."
Vissza az évadzáróhoz:
"Gondoljátok most, mi ütött belém? Magas gázsi, három főszerepre szerződés? De nincs csattanós válasz. Morális válság viszont van. Ízlésbeli különbségek vannak. Ennek a színháznak tizennyolc éve is volt igazgatója, most is van. Jogilag. Kinevezve, megnyert pályázat útján. Szellemi vezetője viszont nincs, nem is volt és nem is lesz! (...) Hazudunk mindenkinek, barátnak, feleségnek, szeretőnek. Azt hazudjuk, jól vagyunk, sikeresek vagyunk, boldogulunk. Hazudok én is, mert túl kell élni. Ha nem hazudsz, éhen halsz. (...) Ez egy megfélemlített társulat. Fortélyos félelem igazgat."
Úgy tűnhet, végre valaki összeszedte magát ebből a becsületét már régen elvesztett szakmából, s kimondta azt, amit sokan gondolnak, ám maximum négy sör után mernek beszélni róla. Az, amit Gáti Forgács Péternek beolvasott, sajnos ráhúzható az egész mai színházi világra, amelynek lényege a pénzért szűkölés (szűkítve a dolgot a közpénzért), amelyet szabadon el lehet verni, természetesen kellőképpen megideologizálva az általános semmit. Nem számít tehetség és tisztaság. Összegányolt társulatok összegányolt eladásai görgetik előre a hazug nihilt, politikai koncepció alapján kinevezett „rendezők" és igazgatáshoz semmit nem értő „igazgatók" terrorizálják a társulatokat, amelyek valaha színészeikről voltak híresek, manapság csak a vezetői dilettantizmusról és a rendezői diktatúráról. Gátinak egy dologban biztosan igaza van: ezt senki nem meri kimondani, mert azonnal repül. Márpedig vidéken nincs minden utcában egy színház, nem annyi a dolog, hogy átkopogtat a következőbe, s máris van munka.
"Aztán Korcsmáros (Korcsmáros György, a korábbi igazgató) tenyerére vett valakit. Színészt és Jászai-díjast csinált belőle. Ő meg belefeküdt Jászai Mari ágyába. Nem kellett fizetnie érte, sőt, neki fizettek. Jó kis numera, mi? Aztán ő a szemünk láttára szúrta hátba Korcsmárost. És igazából ez volt az egyetlen tevékenysége...Péter, Júdás harminc ezüstpénzért, te két alkoholmentes sör mellett adtad el a lelked."
Forgács annyira bepipult, hogy nem győzött interjút adni, amelyben egy cseppet sem fogta vissza magát. Jellemzően a botrányos társulatin nem válaszolt Gáti kemény szavaira, némi sebnyalogatás után azonban rendesen megrázta magát. Egy újságírónak.
„Miután kijöttünk a színházteremből, odamentem hozzá és a következőket mondtam: "Oszi, soha nem voltál még ilyen jó. Kossuth-díjat érdemelnél, de azt sajnos soha nem kapod meg, mert szemét vagy. Csalódtam benned! Nyugodtan megírhatja, amit most mondok. Míg igazgató voltam, a seggemet nyalta. Állandóan hívott, hogy beszélgessünk. Amint megtörtént, ami megtörtént (Forgács helyett Nagy Viktor lesz az igazgató a győri önkormányzati testület döntése értelmében), hátat fordított nekem. Hazugság az is, hogy hátba döftem Korcsmárost! Gáti tipikusan rossz ember, leginkább egy húsevő virághoz tudnám hasonlítani."
Gáti, a húsevő virág idealista módon a „szellemi vezetőt" hiányolta teátrumából, holott elég régi motoros már a szakmában, neki aztán tudnia kellene, hogy régen nem erről szól a történet. Sehol sem. A régi színészközpontúságot átvette a rendezői és direktori terrorizmus, amely csak a legritkább esetben szül jó előadást. Akkor viszont általában nagyon jót.
A fő gondot abban látom továbbra is, hogy a teátrumok a köz pénzével szórakoznak. Szabadon lehet „szellemi kísérletező műhelyként" emlegetni egy közintézményt, amely az adófizetőknek több mint egymilliárd forintjába kerül évente (városa válogatja,Debrecenben például annyiba). Ennyi pénzért nem kellene labornak tekinteni egy színházat, a színészeit pedig kísérleti nyulaknak. Ők talán csak annyiban hibásak, amennyit Gáti a szemükre vetett: félnek, s egzisztenciális rémületükben nem mernek szembeszállni senkivel. A néző, amely annak idején a színész mellett a legközpontibb szerepet játszotta a kultúra eme területén, teljesen funkcióját vesztette. Manapság mindenki a „szakmának" csinál előadásokat, a nézőt fizető, szükséges rossznak tekinti. Amelyik vezető nem így tesz, s kifejezetten a közönség véleményét tekinti elsősorban mérvadónak, arra rögtön rányomják a „dilettáns, amatőr, szakmaiatlan, bulvárrendező, operettigazgató" cimkéket.
Kicsit az a helyzet, mint a magyar futballban. Ugyanaz a vezetői stáb vándorol klubról-klubra, színházról-színházra, de jaj annak, aki megpróbál bekerülni a kiváltságosok körébe. Azt azonnal nekiállnak kicsinálni, tönkretenni, ellehetetleníteni. Akkor csodálkozunk, hogy a színészek csak lapítanak, s meg sem mernek mukkanni? Gáti Oszkár odalökte becsülettel, magát, saját múltját és felelősségét is hangsúlyozva az ügyben. Szemrehányó szavai kollégáin csattantak elsősorban, jogosan, ám igaztalanul. Aki visszavonul, az ilyen teátrálisan tegye, ahogyan ő. A többieknek pedig etetni kell a családot. Az pedig elsődleges szempont. Amíg politikusok neveznek ki igazgatókat és főrendezőket, amíg a köz pénze ellenőrizhetetlen, ám látható módon irreális célokra folyik el, amíg alkoholista, miniatűr führerek játszanak világmegváltást a teátrumokban, addig semmi nem fog változni.
Addig „tombol a dilettantizmus..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése